Minél többet anyázunk, annál bunkóbbak vagyunk? Francokat!

Döbbenetes, hogy a mai fiatalok milyen csúnyán beszélnek! Bazdmegelnek, anyáznak, geciznek és sértő beceneveket adnak egymásnak. Mégis mire jó ez? - fakadt ki a minap egy buszmegállóban ácsorgó középkorú nő barátnőjének, miután elvonult mellettük egy hangoskodó gyerekbanda. A trágár kifejezések használatát bizonyos körökben egyszerűen jó poénnak tartják, ezen kívül azonban nem sok értelmük és funkciójuk van. Más az, amikor azért káromkodunk, hogy érzelmi egyensúlyban tartsuk magunkat. A szitkozódás ugyanis indulatból fakadó verbális kifejezése többek között a bennünk rejlő dühnek, fájdalomnak, csalódottságnak, iszonyatnak vagy irigységnek, azaz célja - többek között - a feszültség oldása. De mi másra jó még egy kiadós káromkodás? Egyáltalán mióta csináljuk? És hogyan választjuk ki a helyzethez „illő” szitokszavakat? Ha kíváncsi a válaszokra, görgessen tovább!

Mindig is csináltuk

Ha a káromkodás valóban egyidős az emberiséggel, akkor úgy kezdődhetett az egész, hogy lemásztunk a fáról, bevertük a fejünket és kínunkban már el is eresztettünk egy istenes káromkodást? A neves amerikai nyelvész, Steven Pinker szerint nagyjából igen. A nyelvi ösztön című művében a szakértő leírja, hogy az őseink által képzett első szófoszlányokat az intenzív érzelmek váltották ki. Legyen az undor, fájdalom, félelem, öröm, őseink idővel szavakkal is ki tudták fejezni, mit éreznek. Pinker szerint pedig egyetlen szónak sincs akkora érzelmi töltete, mint az obszcén kifejezéseknek és nincs a világon olyan nyelv, amiben ne lennének szitokszavak.

Miért esik olyan jól?

Bizonyára ön is tapasztalta már, milyen katartikus érzés, amikor átkozódva kieresztheti magából a felgyülemlett dühöt és frusztrációt, de a fizikai abúzus helyettesítésére is szolgálhat a verbális bántalmazás. Persze ettől még nem lesz kevésbé káros hatása.

„A tabu szavak rövid, direkt érzelmi töltést adnak a mondandónknak, nekünk pedig az erő és kontroll érzését biztosítják, amikor nehéz vagy kiszolgáltatott helyzetben érezzük magunkat. A kulcs csupán az, hogy takarékosan bánjunk velük, és vegyük észre a különbéget, amikor kínosan, esetleg bántóan vulgárisak vagyunk, vagy amikor jogos, egyéni nyomatékot adunk az érzéseinknek" - mondta a Díványnak E. Tóbiás Sára pszichológus, akinek fő terápiás tevékenységi területei közé tartozik az indulat- és agressziókezelés. "Attól azonban, hogy a káromkodás az érzelmi megküzdésben játszik szerepet, nem helyettesíti a problémamegoldó, tudatos konfliktus- és indulatkezelést, hiszen hosszú távon nem csökkenti a feszültséget. Amikor érzelemmel reagálunk, haragosak vagyunk és ordítozunk, akkor a limbikus rendszerünk aktivizálódik, míg a tudatos konfliktuskezelés során az új agykéreg (neocortex) bekapcsolásának köszönhetően tiszta fejjel gondolkozunk, gyakorlatiasan, logikusan látjuk a helyzetet, és valóban meg tudunk oldani egy problémát” - tette hozzá a szakember. 

Tudta?

A beszédközpontok a Broca- és a Wernicke-területekhez kapcsolódnak az agyban, a szitokszavak kifejezése mégis a limbikus rendszerhez kötődik, ami az agy érzelemközpontja. A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a bal agyféltekében található nyelvi központ sérülése megnehezítheti, hogy mondatokat képezzünk, de káromkodni ilyenkor is tudnak a betegek. Vagyis azok az agyi területek, amelyek evolúciós értelemben korábbi idők lenyomatait őrzik, a limbikus rendszerhez kapcsolódnak, és a káromkodással is szoros kapcsolatban állnak.

Vizsgálatok igazolják, hogy a káromkodás fizikailag is pozitív hatással van ránk, hiszen amikor szitkozódunk, élénkebb lesz a keringésünk, ráadásul emelkedik szervezetünkben az endorfinszint, ennek köszönhetően pedig csökken a testi és lelki fájdalomérzetünk. Dr. Richard Stephens, a Staffordshire Egyetem pszichológus adjunktusa több kutatást végzett a káromkodás jelenségéről. Egyik kísérletében az alanyok jeges vízbe tették a kezüket és a kutató arra volt kíváncsi, hogy az önkéntesek meddig bírják elviselni a kellemetlen érzést, és hogy mitől függ ez a teljesítmény. A résztvevőket ezért két csoportra osztotta a szakember, és míg az egyik csoport káromkodhatott, a többiek csak semleges szavakat (pl. almaszósz) mondhattak a megpróbáltatás alatt. Azok, akik káromkodhattak, kétszer olyan sokáig tudták a kezüket a jeges vízben tartani, ennek az eredménynek az oka pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: „harcolj vagy menekülj” üzemmódban a káromkodás okozta adrenalin-, illetve endorfinlöket miatt nő a fájdalomküszöb, vagyis jobban tűrjük a kellemetlen érzetet.

Olyan, mint az autóduda

Mivel egy csomó más érzelmet is közvetíthetünk a káromkodással; például az öröm és a meglepettség kifejezésére is szolgálhat, ha az unalmas és fantáziátlan "nagyon" helyett egy durvább módhatározót használunk. Mindemellett a szitkozódás a megfelelő helyen és időben humoros, sőt az összetartozás jele is lehet. „Baráti társaságban káromkodni vicces, hiszen ilyenkor felszabadulhatunk a normál társas szabályok alól. Ha pedig nem taszító mások számára, akkor a nyitottság, az őszinteség, az önirónia, a lazaság, és az oldottság kifejezője is lehet. Segít abban, hogy önmagunkat adhassuk és kényelmesen érezzük magunkat egy adott közösségben” - magyarázta E. Tóbiás Sára. A Wellingtoni Victoria Egyetemen végzett vizsgálatok is tanúsítják a káromkodás közösségformáló erejét: a kutatók azt találták, hogy a gyári dolgozók egy megfigyelt csoportjában az átkozódás növelte a szolidaritást és a dolgozók közötti köteléket, valamint segített feloldani a csoportban tapasztalt feszültségeket és megteremteni az egyenrangúság érzését az eltérő felelősséggel járó munkakörökben dolgozók között.

Mitől függ, hogy mi csúszik ki a szánkon?

A káromkodás része a természetes emberi beszédfejlődésnek, ami során megtanuljuk, hogy mely szavak számítanak tabunak, és azt is, hogy azok mennyire nem azonos súlyúak, így az adott társas kontextustól (is) függ, hogy mennyire sértő szitokszavak hagyják el a szánkat. Gyakorlatilag minden ember káromkodik valamilyen mértékben és viszonylag következetesen. A pszicholingvisztikusok felmérései alapján a magyarok baráti társaságban szókincsük 13 százalékát, hivatalos közegben 3 százalékát káromkodások teszik ki.

A szitokszavaknak vagy tabu kifejezéseknek lehet szexuális vonatkozása (bassza meg), lehetnek profánok vagy istenkáromlóak, utalhatnak undorító dolgokra (szar), de az etnikai /faji/nemi megkülönböztetés (buzi) vagy egy-egy állatnév (disznó, patkány) is lehet a gyalázkodás eszköze. Timothy Jay, az MCLA pszichológia professzorának kutatásai alapján beszédünk átlagosan 0,3-0,7% százalékát teszik ki a szitokszavak, de a személyiségen is múlik, hogy ki mennyit káromkodik.

„Vegyes társaságban, ahol csak kevés embert ismerünk, általában ritkábban használunk vulgáris kifejezéseket, de lehet a lázadás, a megbotránkoztatás vagy a figyelemfelkeltés, esetleg egy csoporthoz való tartozás kinyilvánítása is a káromkodás célja. Azt is megfigyelték, hogy ugyanolyan neműek társaságában könnyebben és többet szitkozódunk, és ugyanez igaz azokra a helyzetekre is, amikor olyanokkal vagyunk, akikkel bensőséges a kapcsolatunk, legyen az a partnerünk vagy egy barátunk" - magyarázta E. Tóbiás Sára.

Minél többet anyázunk, annál műveletlenebbek vagyunk?

Egy fenét! A szakértők szerint nem szabad bedőlni annak a régi sztereotípiának, miszerint azok káromkodnak a legtöbbet, akik nem tudják választékosan, intelligens szavakkal kifejezni magukat. „Míg régebben inkább az alacsonyabb osztályokra volt jellemző a trágárság, ma már legfeljebb a használt kifejezések mutathatnak némi változatosságot az egyes társadalmi rétegek, szubkultúrák között. A gyakori káromkodás tehát szociális státuszra vagy tanulmányokra való tekintet nélkül általános szokása az embereknek” - mondta el Juhász Ágnes pszichológus.

Sőt, bármilyen meglepő, akik egy perc alatt több szitokszót tudnak felsorolni, magasabb IQ-val rendelkeznek. "Ha valaki a szitokszavak széles skáláját ismeri, nyelvi készségeit tekintve fejlettebb és gazdagabb szókinccsel rendelkezik” - tette hozzá Juhász Ágnes. Kristin Jay és Timothy Jay pszichológusok kísérletei - amelyekbe 18-22 éves nőket és férfiakat vontak be - is igazolják, hogy a káromkodás nem a nyelvi szegénység jele. Vizsgálataikból az is kiderült, hogy az egyéni „szitokszókincs” nagysága pozitívan korrelál olyan személyiségjegyekkel, mint a neuroticizmusra való hajlam vagy a nyitottság, illetve negatívan korrelál a lelkiismeretességgel.

„Akik többet káromkodnak, általában extrovertáltabbak, dominánsabbak, ellenségesebbek, és az „A” típusú személyiségre jellemző karakterjegyeket hordozzák. Az ilyen emberek jellemzően ambiciózus, sikerorientált, dinamikus, magas kockázatvállalási hajlandósággal rendelkező személyek, akik szeretik a kihívásokat. De általában hajlamosabbak az agresszivitásra és az indulatos viselkedésre is. Talán nem meglepő, hogy többet káromkodunk, ha túl sok negativitással vagyunk telítve, ha állandó stresszben élünk és dühösek vagyunk a világra. De a káromkodás az identitás megerősítésében is fontos szerepet játszik, tehát azok, akik rossz fiúnak akarnak látszani, hogy gyengeségeiket leplezzék, vagy azok a lányok, akik keményebbnek akarnak tűnni, mert nem akarják megmutatni a törékenységüket, szintén hajlamosabbak a káromkodásra. Ez adja számukra a védelem és az erő érzetét, máskülönben túlságosan kiszolgáltatottak lennének” - fejtette ki E. Tóbiás Sára. 

Dr. Huszár Ágnes, a Bevezetés a gendernyelvészetbe című könyv szerzője elmondta, a megfigyelések szerint az iskolás lányok és fiúk között alig van különbség az obszcén szavak használatában, aminek egyrészt a nyugati típusú kultúrákban megjelenő uniszex tendencia az oka. „Ez a folyamat régen elkezdődött, de most jutott el arra a pontra, hogy a fiatal nők a helyüket követelik. Már vannak lánybandák, akik megverik a társaikat, elveszik a telefonjaikat, vagyis az ő körükben is nő az agresszió, aminek kitűnő megnyilvánulási formája többek között a trágárság.”

Az Economic and Social Research Council nemrégiben készült felmérése szerint is az utóbbi két évtizedben megfordult a trend: férfiaknál az elmúlt 20 év alatt közel felére csökkent a káromkodás gyakorisága, nőknél viszont több mint háromszorosára nőtt. “Ezek ugyan nem hazai adatok, az azonban világszerte végbement változás, hogy a káromkodás manapság már nem feltétlenül fakad dühből vagy frusztrációból, hiszen nagyon sok trágár kifejezést egyszerűen töltelékszóként használunk” - fűzte hozzá Juhász Ágnes.

Sáfár-Williams Zsófia cikke a Divány.hu oldalán